Oldalak

 
Túrmezei Erzsébet ~ És lennék fénysugár

Most te nem látsz belőlem egyebet,
Csak azt a fénylő kegyelemruhát,
Mely ráborulva sebre, gyöngeségre,
Fehéren, csillogón beföd.
Szövése köd,
De nem látsz át rajta.
Nem látsz belőlem egyebet,
Csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én… én tudom: alatta rejtve,
Fénnyel fedezve, elfelejtve,
Én… én tudom, hogy ki vagyok.
Jaj, a fekélyes, bűnnel megvert,
Rab, gyáva, gyönge régi embert
Érzem mozdulni annyiszor még
Hófehér köntösöm alatt.
De kegyelem borít el lágyan.
Járhatok fénnyel szőtt ruhában,
S ím szemed mást se lát belőlem,
Csak a rámhulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:
Ne látna engem senki többé…
Voltom, valóm mind teljesebben
És örökre elfödözné
A kegyelem, mely megmarad…
Ne látna engem senki már,
Csak azt az Ég felé vezérlő,
Örökre fénylő sugarat…