Oldalak


Túrmezei Erzsébet ~  Még a szív is kevés

Ha megszólalok, ha beszélek,
sohase hangozzanak
mit se érő, mit se sejtő,
mit se segitő, üres szavak !
Legyen ott a szívem a szóban!
Egész szívem !

De még a szív is kevés,
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
szavamban is
Te légy jelen !

S akármit teszek, a parányi tettek,
mozdulatok is áldássá lehetnek,
csak semmit ne végezzek sohasem
gépiesen !
Legyen ott minden tettben a szívem !
Egész szívem !

De még a szív is kevés.
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
tettemben is
Te légy jelen !


KIS ANGYAL KÉRÉSE

Odaáll egy kicsi angyal
Úr Jézus elébe,
belenéz a jó Megváltó
szerető szemébe.
Lehajol a nagy Király, hogy
könnyítsen a dolgán.
Megkérdezi nyájas szóval:
'Mi baj, kicsi szolgám?

Jó-e, szép-e itt az égbe',
hova szíved vágyott?'
'Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis... mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.

Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.

Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!'

Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.

Túrmezei Erzsébet



Túrmezei Erzsébet ~ Szolgálat útja

'Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak,
 és nagy bátorságot nyernek a Jézusba vetett hit hirdetésére.' (1Timóteus3:13)

Dicséri áldja szüntelen Jézust a szívem, ajkam;
Amit Ő művelt én velem, Amit Ő végzett rajtam,
Azt némán el nem hallgatom; Ki jártam könnyes utakon,
Csodáit zengem vígan, Hirdetem boldogan.
Rég koldus voltam, úttalan, Jézusban kincset leltem!
Utamnak drága célja van, Betölti fénnyel lelkem:
A kincset széjjelosztani, És Róla jó hírt mondani!-
Szolgálat boldog útja, Szent küldetésem ez.
Szolgállak téged szüntelen, Jézusom, fénylő Hajnal,
Törölve fájó könnyeket, Harcolva búval-bajjal,
Míg utam Hozzád el nem ér, Hol nincs árnyék, eltölt a fény,
Mert színről színre látom Tündöklő arcodat.


ISTEN MŰHELYÉBEN

Olyan jó élni Isten műhelyében,
ott formáltatni hűséges kezében
kemény vésővel, döngő kalapáccsal,
szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,
néhány vonással naponta egészül.
A Mester keze percre sem pihen meg.
Eszközei munkálnak, nem pihennek.


Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,
akaratjára soha nem hajoltam,
dacos énemről lepattant a véső.
És hálát adni, hogy még most sem késő.


Csodálni Őt, amint szeretve fárad,
amint nem sajnál drága életárat
odaadni, értem és odaadni másért:
egy megtörésért, hozzáfordulásért.


Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket
szeretetével örök rabul ejtett.
Sziklatömböket döntött le a porba,
hogy átformálja szépséges szoborba.

Igen, csodálom Őt. Csak Őt csodálom.

Túrmezei Erzsébet



NEM MONDOTT FEL NEKEM

Szolgálatára angyalok sietnek,
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
Hogy meglátott, parányi porszemet,
És szolgálatába vett.

Szívemben ujjongva dalol a hála.
Kerek világon nincs jobb gazda Nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
Nem csak munkát, drága feladatot,
Erőt is Ő adott.


Szent lelkét adta, segítsen, vezessen,
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen,
Mindenre elég volt a kegyelem.
maga járt velem!


Talált volna annyi hűségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet...
Csoda irgalmát áldja énekem,
Hogy szolgálhattam hosszú éveken,
És nem mondott fel nekem.


Pedig annyiszor megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
Türelmét, irgalmát dicsérhetem...
Mert ezután sem mond fel... sohasem!
Övé az életem!


Túrmezei Erzsébet



MÉG NEM MINDEN!

Ahogyan minden reggel újra
felkel a nap, és új fényt, meleget,
új aranytakarót borít a földre,
és megköszönhettem a tegnapot,
de minden reggel újat várhatok:
Krisztusom, úgy járhatok Teveled.

Már tegnap láttalak.
Leborulhattam kereszted alatt,
Bocsánatod csodáját ízlelhettem,
Eged ragyogva kitárult felettem.
Hálás örömmel szolgálhattalak,
Legnagyobbat kicsinyedben.
S ma új fényben ragyog arcod felettem,
ma új csodád borát kóstolhatom.
S ámulva látom, hogy ez még nem minden!

Mintha könnyű fecskeszárny lenne lelkem,
s amennyit máig megtaláltam-leltem,
csak csepp lenne a tenger tüköréről
Röptömben azt a cseppet fölemeltem,
s már az a csepp is csodát tett velem,
De Te vagy a tenger! Kimeríthetetlen
és végtelen!

Tegnap úgy láttam: megismertelek.
Ma új fényben ragyog rám reggeled.
S még nagyobb, még fenségesebb leszel.
ha holnap találkozom Teveled.
Erőidből, csodálatos magadból
minden új nap újat kínálsz nekem.
Kis patak, feléd, a tenger felé
siet az életem,
míg szépségedet, végtelen valódat
színről színre szemlélhetem.

Túrmezei Erzsébet 


 FOGYNAK A FÉNYEK

Fogynak a sugarak, a fények…
elfogy az őszi napsugár.
Fogynak a kerti virágok…
elfogy a szín, a virág.
Fogynak a levelek a fákon…
elfogy a sárga levél.
Fogynak a dalok az erdőn…
elfogy és halkul a dal.
Fogynak a percek, az évek…
elfogy és elfut az év.
De nem fogy el Isten kegyelme…
mindennap új kegyelem.
És nem fogy el Krisztus szerelme…
mindennap új szeretet.
Nem fogy el a Szentlélek fénye…
mindennap új ragyogás.S fogyhat és futhat az év,
fogyhat az erdőn a dal,
fogyhat az őszi napsugár:
mindennap új kegyelemben,
mindennap új szeretetben,
mindennap új ragyogásban
visz az út hazafelé.

Túrmezei Erzsébet


 Túrmezei Erzsébet ~ Most más madár dalol

Mióta Jézus Krisztus velem jár,
elhallgatott a fekete madár,
mely minden év után azt sírta: Kár!

Végig az úton, tűnő éveken
azóta más madár dalol nekem.
Erőm újul a csengő éneken.

Ha hervad a százvirágú tavasz,
arról dalol, hogy Jézus ugyanaz,
akár virág nyit, akár tél havaz.

Ha évek után évek tűnnek el,
és egyre sebesebben szállnak el,
– az örök ifjúságról énekel.

Arról, hogy mindig új a kegyelem,
és mindig egy, aki itt jár velem
fénylő nappalon, sötét éjjelen.

A célról, amint hívogatva int,
s minden lépéssel közelebb megint...,
melyért könny, küzdelem megérte mind.
Előttem száll, és énekel nekem.

Énekeit vele zümmöghetem,
amint megyek át tűnő éveken.
Újulva hallgatom új dalait,
amint reájuk sorra megtanít
a csodaszárnyú, szent madár: a HIT.


 Túrmezei Erzsébet ~ Ne akarj kereszteden könnyíteni!

Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká töpreng még bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazában.

A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.
Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.

Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek
-mondja magában.
De jó hogy megtettem!
Sokkal könnyebb! Így -sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó kaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hírtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
Mit tettem -kiált kétségbeesetten.

Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

rálépek én is! Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!?


ELSŐ ÉS UTOLSÓ

Mintha minden napom a legelső volna,
új feladatokba vezetne, sodorna;
hisz a tegnap útja már mögöttem maradt,
vétke, mulasztása Jézus vére alatt.
Előre siettet mindig új kegyelme,
mintha minden napom a legelső lenne!

És mintha utolsó lenne minden napom,
végső lehetőség, utolsó alkalom...
Úgy váljék valóra, legyen terve tetté,
mintha soha többé holnap nem követné.

Hadd nézzek Istenem, minden új napomra:
mintha első lenne és utolsó volna.

Túrmezei Erzsébet